Szeretettel köszöntelek honlapomon, és nagyon szeretném , hogy a legbensőségesebb emberi érzés a szeretet szegődjön útitársadul verseim, írásaim elolvasása után .
Gondolataimat maga az élet mondta tollba és leghőbb vágyam, hogy egyszerű közérthető verseim, visszhangra találjanak a fogékony szeretetre éhes lelkekben.
Megigézel kedves
csillagszemű.
Mélységedben elmerülök
én egyszerű.
Délibáb
Talán mégsem
látok álmot ?
Óh, nem kísért
a délibáb?
Az utca végéről
visszanézek,
s látom álmaim
otthonát...
Bár egyszerűen tündököl,
a júliusi napsugár
nyugalmat lel a kis ház
vakító hófehér falán.
A fájdalom pohara!
Vad, pusztai szélben nehezen haladni. Zuhogó esőben ugyanezt tenni. Évikém, mikor fogod ezt megérteni? Kislányom, szeretlek, mindig is szerettelek, ezért tudtam megtenni, mit sokan nem értenek. Akkor, még szíved alatt hordtad, aki ma ANDI. Csodálkozó, szomorú szemmel néz rám.
Mama, miért kell neked elmenni?
Mamának, kis angyalkája,
itt a Földön sok a bú Mennyben fönt az angyalsereg lásd, sohasem szomorú. Téged küldött a JÓISTEN örömömre énnekem, tisztán csengő nevetésed vidámítsa életem. Kis kolostor homályába amikor én beléptem, ártatlan kis arcocskád, lám meg is jelent előttem. Kis szomorú szemek néztek, s könyörögve kértek, szeretettel, gondolj csak ránk, téged erre kérlek, HIT, REMÉNY és SZERETET ők az útitársam Hosszú vándorutat tettünk meg mi bátran. Ne félj, csak HIGGY, biztattak ők hárman,
amikor éjfélkor egy kis város főterén leszálltam...
Mentél, léptél,
Fájdalmak között éltél.
Testedbe mart a fájdalom,
de te akkor is kértél:
kitartást magadnak,
bocsánatot a népnek.-
Fájó, békés gondolatok
mély sebeket téptek.
Tudtad, hogy mindezt
meg kell neked tenni,-
Nem riasztott vissza
Tüskekoszorú, senki.
Vonszoltad elcsigázott,
Szenvedő tested
Föl-föl a Golgotára,-
s mindezt értünk tetted,
kik meg sem érdemeljük
ezt a nagy kegyet.
De te azt akartad,
hogy érettünk tegyed.
Talán sokáig vársz…
Ki tudja, meddig még?
Míg tisztább és jobb lesz
az egész emberiség.
Szeretnék segíteni,
Óh, Mennyei Atyám!
Hordozni kínoszlopod,
hogy te pihenj immár.
-Ki vagy te? - kérdezed.
Egy egyszerű ember.
Kevés vagyok, tudom,
de kérésem mérd fel.
Fogadd el bűnös,
Egyszerű lényemet!
Atyám! Engedd,
hogy követhesselek!...
Pihegő lélek már csak alig élt,
epedve várta a tavaszt.
Reménye, az örök ifjú regélt, -
esedezve kérte, maradj!
Szívében újraéledt, s forrt a vágy.
Titkomra ő homályt lehelt.
Elindult megkeresni önmagát, -
gúzsba kötve minden tehert.
Ideje eljön búnak s örömnek...
Sóhaja száll kínzó vággyal.
Álmaival nem sokan törődnek. -
Nézem csendes boldogsággal...
Dalolj, örülj te megfáradt madár!
Óv, s védelmet nyújt tenyerem -
röptödben ki állíthat meg ma már?
Szeretem a tanyavilágot,
mit Isten két keze megáldott.
Bőven szórja rá áldását, szól:
,,Tanya! A csend legyen védőbástyád!"
Óvja, védi kis tanyánkat,
madárdalra törik meg a varázslat.
Szerelmem a nap, mely felvidít,
tűző sugara éget, felhevít.
Szeretem cirógató, langyos sugarát,
míg lassan ballag az égbolton át
Szeretem a tanyasi világ
minden mozzanatát.
Szeretem könnyű talaját,
mely bőséggel jutalmazza
a Nap érlelő sugarát.
Szeretem apró, pergő homokját,
mély hálásan ontja termését
egész nyáron át
boldog vagyok,
hogy részese voltam
a tanyasi tájnak,
bár az emlékek néha
nagyon fájnak, fájnak...
Kedves, bájos arcú lányka. Álmodó tekinteted vidám csak néha volt. Nehéz életednek árnya Titkon máig is vendég arcodon, s ott honol. Óh. mily sok boldog gyermeknek Reménye vált köddé és bontotta a tudat, Midőn hírül adták szegénynek, Áldott, jó édesapja nincs többé, meghalt. Régen történt, de titkon, bár Idő már elszállt fölötted, mégis reméled, Az édesapa karja (még egyszer) nyújtson menedéket!
Három éve történt már -
bár életem, állandó változás.
Jöjjön bármi, csak azt kérem,
maradjon meg e mély hitem.
Bár anyagi javam nincsen,
lelkemben van mérhetetlen kincsem.
Segítségével felépült már
egy óriási SZERETET-HÁZ.
Szeretetből épült házam ajtaján
betévedt már jámbor, és kaján.
Mindenkinek tudtam adni
szeretet-csomagot.
Nagysága csak attól függött,
ki mekkorát óhajtott.
Boldog vagyok, nagyon boldog,
mert ritkák az ily' gazdagok,
kiknek boldogsága akkor nagyobb,
mikor embertársuk arcán az öröm felragyog.
Sokan voltak, kik távoztak
szeretet-házamból.
Köztük a kis Kató néni,
ki házának utcát mondhatott.
Augusztus havában sírva panaszkodott:
Kiraboltak, drágaságom,
én ezt már nem bírom,
el kell nekem menni,
nem akarom a telet az utcán tölteni.
Jól megnézem magát.
Leszünk mi még együtt,
majd az újvilágban találkozik lelkünk.
S könnyek közt nézte a kis csomagot,
amit ölébe téve
vigasztaltam, kérve:
Kató néni drága,
semmi sincsen veszve,
csak a lelke fontos,-
ne adja el, mentse...
Láttad már felcsillanni
a hajléktalan szemét?
Próbáld meg,
az élmény mindent megér.
Sok az aluljáró Budapesten.
Ne légy rest, rátalálsz mentén.
Közeledj hozzá... mosolyogva,
egy kis csomagot kezébe nyomva.
Addig szomorú szeme
hirtelen élénk lesz!
Hálásan köszönöm.
Milyen nehéz? Csoda ez?
Ő is EMBER!
Története van, téved, mint mindenki.
Ne vesd meg őt.
ISTEN megfizeti.
Csillaglányka, szeretve vagy.
Viszonzásul te is ezt add!
Kitől kapod oly régen
Sóvárog e reményen.
Szerette őt földi anya,
Alázat és béke magva.
Hosszú nehéz útra kelt,
Időt vesztett, csatát nyert.
Csillagfiú tarsolyában
SZERETET.
Arcán békés mosolyt
Melenget.
Kis parasztház meghitt képe, -
gyakori vendég nálam emléke.
Tekintetem hányszor
betéved ódon ablakon át,
s átnéz a palánkon,
mély óvó karként
öleli körül a tanyát, -
mint féltő anya
gyönyörű magzatát.
Ameddig a szem ellát,
tarka vadvirágos mező
ölti magára
ünnepi ruháját.
S csak néha simul
a távolban sötétlő
erdőhöz Ő,
és öleli, mint
rég nem látott mátkáját.
Néha mardos a kétség:
Az ég színe mélykék?
Változik az árnyalat,
az alap a kék marad.
Néha borongós sötétszürke ég
ontja ránk bő nedűjét.
Máskor az égbolt egy fénytenger,
létünk értelmét csillantja fel.
Lelkünk, ha boldog, szárnyal,
telve ezernyi édes vággyal.
Ha néha elfárad, panaszosan nyög,
mint lábunk alatt a száraz rög.
Talán lelkünk gazdagabbá válik,
ha a csalódás esőjétől ázik,
s bő termésre várva
áhítozik a napsugárra.
Ősz haj koronázta,
kedves arcból
mosolygó tekintet fürkész,
de nem dacból.
Bár titkos kór emészti testét,
s háta görnyedve hordozza keresztjét.
Vidám tekintete végigcirógatott,
kezéből ernyőt formált,
s lassan elém csoszogott.
Hogy vagy Mariskám?
Gyere be lelkem,
bár a kisszobám
nincs mindig rendben.
Egyszerű otthonában
mindig vendégül lát,
s ő elfelejti saját gondját-baját.
Finom teát készít, ízletes a mézes.
Gondos, finom keze sok munkától érdes.
Tiszta kis vidéki lány!
Ugyan hova jutottál?
Szűzies tiszta lényed
telve reménnyel, és úgy véled,
csak jó, mi történhet VELED?
Életed megannyi ostorcsapás,
szíjként hasítja tested,
de jön a látomás!
Hosszú rögös úton
halad Ő
Barna csuhája nem
kérkedő.
Lénye némán sugallja,
KÖVESS!
Mit kérek tőled? SZERESS!
Otthon, vidám lak ,
meleg fészek.
Töltődik így
az érző lélek.
Vándormadár ül
egy zöldellő ágon ,
s elmélázik lassan
életén fájón.-
Valamikor régen
selymes, puha fészek
volt tanyája érző
törékeny lelkének.
Szilárd, jó a támasz
biztonságot adó!
Sokáig annak tűnt,
ez lesz a mérvadó.
Kisfiókám készülj!-
Szólt a madármama.
Kipróbálod szárnyad,
eljött annak napja!
Kismadárka tudta,
nem érett még arra,
hogy a meleg fészket
háta mögött hagyja.
Rémülten pihegett
a fészekre állva,-
háta mögött anyja
dorgálását hallja.
Repülj már! Mire vársz ?
Felnőttél már nagyra,
nincs már kisfióka,
te maradtál hátra.
Sóhajtott egy nagyot
gyönge kismadárka ,
megvált a fészektől…
Nem bírta a szárnya ,
ijedten csapkodott !
Próbált fönnmaradni,
lezuhant a mélybe,
nem segített semmi.
Riadtan körözött
szegény madármama.
Nem tehetett semmit.
Fiókáját hagyta…
Fájdalmas örvénye
oh, kérlek ne nyelj el?!
Hiszen a szenvedés
végetér, ha
küldetése-
a célhoz ér.
Erősé tesz
a terhet elviselni,
a fájdalmat, és talán
még egyszer a gyönyörűt…
